Upperton

Fontainebleau-i Upperton

Hideg, tél eleji nap volt, a testvéreimmel és anyukámmal összebújva húztuk meg magunkat a kis almunkban. Már néhány napja nem mehettünk ki, pedig nagyon élveztük ám a kertben ugrálást! Amikor csak tehettük, játszottunk, birkóztunk együtt, leginkább mi négyen, fiúk. Három lánytestvérünk is volt, időnként ők is beszálltak a játékba. A szűk családomban a kommunikáció nagy része testbeszéddel zajlott, de persze vakkantottunk, nyüszítettünk, morogtunk is, ha épp ez kellett.
Együtt éltünk még néhány kétlábúval: két nagyobbal, és két kisebbel. Ahogy később észrevettük, a nagyok a falkavezérek, a kicsik még csak kölykök voltak. Anya és apa már évek óta velük éltek, és nagyon jól értették a fura nyelvüket: embereknek, gazdáknak nevezték őket.   Mi a szagok alapján különböztettük meg egymást, míg az emberek a színünk és nemünk alapján. Aznap azonban először hallottam egy furcsa nevet a szájukból: Fontainebleau-i Upperton. Így neveztek el, miután egy másik kézlábú megvizsgált, megszurkált, kaptam egy papírt is erről. A testvéreim is kaptak papírt is, és furcsábbnál furcsább neveket. Nem értettük a ceremóniát, de anya és apa nagyon büszkén nézett ránk, ezért hát mi is feszítettünk mellettük. Életünkben először ehettünk egy egész tál finom, omlós ételt, majd játszhattunk egy kicsit kint a kisemberekkel. Labdát és faágat kergettünk, de leginkább egymásra ugráltunk, birkóztunk, ám hirtelen hatalmas morajlás, zúgás kezdődött. Ijedten futottunk össze a testvéreimmel, anya aggódva szaladt felénk, apa pedig, védelmezve minket, elkezdett befelé terelni.
- Mi volt ez, apa? - kérdeztük többen is
- Semmi, gyerekek, csak egy kis vihar. Húzódjunk be gyorsan!
Ekkor már a gazda is szaladt ki, bezárt minket a védett, meleg helyünkre, és beterelte a gyerekeit is a házba. Három órán keresztül megállás nélkül szakadt az eső, volt, hogy jég is kopogott a tetőn. A testvéreim és anya elaludt, de apa éberen figyelt. Odamentem hozzá, leültem mellé.
- Apa - szólítottam meg suttogva - sokáig tart ez még?
- Nem tudom, fiam. Még egy darabig biztosan.
Elgondolkodva rám nézett, majd meglágyult a tekintete
- Elmesélnék neked egy történetet - szólalt meg végül. Érdeklődve figyeltem, milyen történet lesz ez. Apa nagyon ritkán mesél nekünk, de nagyon szeretjük a meséit. Kitüntetve éreztem magam, hogy ezt most csak nekem mondja el.
- Kicsit nagyobb lehettem, mint te, amikor ezt a történetet hallottam. Az apukám mesélte el nekem is, ahogyan most én neked - elfordult tőlem, a tekintete a távolba veszett, arra, amerre a nap lenyugodni készült.
- Hosszú, hosszú évszázadokkal ezelőtt, valahol a lenyugvó nap irányában volt egy hatalmas erdőség, tele vaddal. Az ott élő emberek egy kis vadászházat emeltek az erdőben, hogy legyen egy hely, ahol megpihenhetnek hosszú vadászataik alatt. Annak a térségnek az uralkodója nagyon szerette használni azt a kis vadászházat, és mindig építgette, bővítgette. Az évek folyamán egy kisebb rezidenciává nőtte ki magát. Az épület az erdőség északi széléhez közel állt, az erdőn túl végtelen mezőségek feküdtek. Sok-sok haszonállat legelt arra, a vidék rendkívül gazdag volt. Szépen lassan település kezdett el növögetni a helyen, már nem csak vadászatok, vándorjuhászok átmeneti szálláshelye volt. Sok nagy uralkodó született és halt meg ott, és a legtöbben nagyon szerették azt a helyet, s bár nem ez lett végül a birodalmuk fővárosa, előkelő helyet foglalt el a szívükben. A kis vadászházból hatalmas kastély lett idővel, egy bizonyos uralkodó, I. Ferenc francia király építtette meg, s ebben a pompájában látható a mai napig. I. Ferenc sok időt töltött itt. Az alattvalói egy időben egyre többet panaszkodtak, hogy nagyon nehéz a juhokat, birkákat, és egyéb haszonállatokat terelgetni, a kutyák nem alkalmasak erre, mivel ők vadászkutyák. A problémát meghallotta egy szigetország új uralkodója, VII. Henrik, és ajándékba küldött I. Ferencnek 10 kiskutyát: öt kant és öt nőstényt. Gyönyörű, a skót hideghez szokott hosszúszőrű juhászkutyák voltak, akik a legjobbak a haszonállatok terelésére. I. Ferenc és környezete nagy csodálattal és szeretettel bánt ezekkel az állatokkal, szaporította, sokasította őket tovább. Ennek a 10 kutyának a vére ma szinte az összes skót juhászban megtalálható, ám csak egy ága van, melyet a mai napig tisztán őriznek. - Nagy érdeklődéssel hallgattam a történetet, teljesen elámultam, mennyit tud apa erről a kutyafajról.
- Mi milyen fajták vagyunk, apa? - kérdeztem tőle
- Hát skót juhászok, kisfiam! - mondta, mintha ez magától értetődő lett volna.
- Skót juhászok? - ekkor megértettem: ilyen kutyákat kapott ajándékba az utalkodó! - Apa, a mi vérünkben is van ezeknek a nagy kutyáknak a véréből?
- Tudod, hogy mi volt ennek a hatalmas kastélynak és erdőségnek, településnek a neve, mely egy kis vadászházból nőtte ki magát? - tátott szájjal megráztam a fejem.
- Fontainebleau. A mai napig létező térség ez, fiam.
- De hát engem is így hívnak! Ezek szerint az egyik ősünk... - nem tudtam folytatni a mondatot, olyan büszkeség és izgalom járt át.
- Így van, bizonyítottan egyenes ági leszármazottai vagyunk az öt pár egyikének, akik fél évszázada érkeztek meg a kontinensre. Azóta minden generációból a fiúk neve tartalmazza a Fontainebleau-i szót.
Elgondolkodva, határtalan örömmel néztem magam elé, majd eszembe ötlött egy kérdés:
- És miért Upperton a másik nevem? - apa erre elkezdett nevetni, nem értettem, miért...
- Azért, fiam, mert olyan hangod van, mint egy kis operaénekesnek. John Upperton egy angol operaénekes, róla neveztek el az emberek - mondta, majd még nevetve hozzátette:
- Menj, aludj egyet te is a testvéreiddel! - ezután elfordult, és kuncogva elsétált, majd lehevert az egyik sarokba. Én még egy darabig ültem ott, és gondolkodtam a hallottakon, aztán bemásztam a testvéreim közé. Rövid időn belül álomba merültem, addigi életem legszebb álmát látva: az elképzelt Fontainebleau-ban futkároztam, ahol az őseim nevelkedtek és éltek egy nagy uralkodó juhászkutyáiként.

Másnap a szokásosnál hűvösebb volt, anya reggel a szokásosnál is komorabb, szomorúbb, bár próbálta nem mutatni. Délelőtt idegen emberek jöttek oda, megismerkedtünk velük, játszottunk, szaladgáltunk. Azt hittük, hogy új gazdk költöznek oda hozzánk, de végül elmentek, magukkal vitték két testvérünket is. Anya és apa elbúcsúzott tőlük, mi csak távolról láthattuk a jelenetet.
- Mi történhetett? - kérdezte az egyik testvérem
- Talán betegek, vagy rosszat tettek? - szólt egy másik
- Új gazdái lesznek. - mondta egy lánytestvérem
- Honnan tudod? - kérdeztük kórusban
- Anya pár napja mesélt nekem arról, ő hogyan került ide.
Ámulva, hitetlenkedve néztünk rá.
- Anya nem itt született? - kérdeztem végül
- Nem, ő akkora volt, mint most mi, amikor a gazdák elmentek érte, s idehozták,
Ekkor félbeszakadt a beszélgetés, pedig nagyon furdallta az oldalunkat a kíváncsiság, hogy vajon honnan jött, és vajon velünk mi lesz? Mi az oka, hogy elszakítanak egymástól? A gazda jött oda, és beszélt hozzánk egy fura nyelven. Egy szavát nem értettük, de érdeklődve figyeltük őt. Ezután visszazárt minket a helyünkre. Apa elénk állt, és megszólalt:
- Fiaim és lányaim, figyeljetek rám egy kicsit. Tudom, ti még nem értitek, amit az emberek mondanak, de ha nagyok lesztek, sok dolgot tudni fogtok már erről a különös fajról. Én itt születtem ebben a házban, de anyátokat még fiatalkoromban hozták ide, máshonnan. Sok-sok ember tart kutyákat, némelyik jól bánik velük, némelyik rosszul. Nem ti vagytok az első kölykeink, előttetek volt már három alom. Az idők során rájöttünk, hogy a kicsik nagy részét, amint önállóak és nincs szükségük az anyjuk táplálására, elviszik más emberek, más gazdák. A mi gazdáink ebből élnek, a kiskutyákért kapnak papírokat, amit ők pénznek hívnak, és ezen vesznek maguknak és nekünk is élelmet, játékot. - Ekkor jeges félelem lett urrá rajtam, és testvéreim arcán sem láttam mást: minket is elszakítanak innen? És ha igen, hová kerülünk?
- Minden kölyköt elvisznek innen, apa? - kérdezte egy testvérem
- Nem, pár alomból megtartanak egy-egy kölyköt, amikor az apa és anyakutya kezd már kiöregedni. Van, amikor idegen, felnőtt kutyákat hoznak ide ideiglenesen apának vagy anyának, de aztán ők visszamennek, ahonnan jöttek. Ahogy mondtam, én is itt születtem, és én itt is maradtam. Sorra búcsúztam el a testvéreimtől, az első kölykeink még ismerték az én szüleimet. Sajnos ők már pár éve elhagytak bennünket, az örök vadászmezőkön szaladgálnak.
- Mi az az örök vadászmező? - kérdezte egy húgom
- Erről majd mi, vagy az új gazdáitok mesélnek, ha lesznek. - szólt apa.
- Nekünk is lesznek új gazdáink?
- Valószínleg igen. De ne aggódjatok, a mi gazdáink ügyelnek arra, hogy jó helyre kerüljenek innen a kiskutyák. Nem adnak bákinek.
Ezernyi kérdés merült fel bennem, de jött az ebédidő, a gazdák hozták a kaját. Rendkívül hideg volt, nem is tapasztaltunk még ilyen hideget, anya szerint nemsokára jön az első hó. Ebéd közben kifaggattuk anyát, hogy mi az a hó, sokkal okosabbak nem lettünk. Izgatottan vártuk, mikor jön el. Az ebéd utáni szieszta nagyon jólesett, nagyot aludtunk mindannyian. Késő délután kimehettünk egy kicsit, a dolgunk elvégzése után hancúroztunk, rohangáltunk. Egyre hidegebb lett, és a gazda visszazárt minket a helyünkre.
A következő pár nap hasonlóan telt, hideg, eseménytelen idő volt, ám utána végre elkezdett esni a hó. Érdeklődve néztünk ki az ablakon, és kérdezgettük szüleinket:
- Apa, anya, mi ez?
- Ez a hó.
- Jaj de jó! Már régen vártuk, olyan jól néz ki! Biztos jó lehet benne ugrálni! - mondtuk egyszerre, mire anya elnevette magát.
- Gyertek, kéredzkedjünk ki! - értetlenül néztünk rá: azt meg hogy kell?
Az emberek lakhelyére nyílt egy ajtó a mi helyünkről, anya és apa odaállt, és elkezdtek ugatni, ugrálni, nyüszíteni. Nem értettük, mit csinálnak, de némi bíztatás hatására mi is ezt tettük. Pár percen belül teljesen beöltözött emberek vettek körbe minket, mi pedig folytattuk, amit előtte csináltunk: ugráltunk, nyüszítettünk. Az emberek beszéltek valamit, láthatóan a kicsit rá akarták valamire venni a gazdákat, akik végül engedtek nekik. Kis idő múlva az egész család a friss hóban ugrált.
- Nézd, ez olyan, mint én! - kiabálta egyik testvérem egy fura hókupacra, majd rávetette magát. Kiderült, hogy egy másik testvérem fúrta be magát teljesen a hóba, ami ráragadt a szőrére. Apa és anya a gazdákkal játszottak, a kisemberek pedig velünk, kiskutyákkal. Húsz perc játék után kezdtünk fázni, a gazdik is észrevették ezt, ám amikor be akartak terelni minket a helyünkre, jött két idegen ember. Apa szerint egyikünket elviszik majd. Játszhattunk velük, én kicsit visszahúzódva figyeltem őket, nem akartam, hogy én legyek a kiválasztott... kis idő múlva visszamentünk a helyünkre, az emberek pedig bementek a házba.
- Vajon kit fognak elvinni? - kérdezte egy testvérem. Választ nem kapott, mindenki csak hallgatott, ám anya megszólalt:
- Ne aggódjatok, gyerekek. Bárkit is választanak, ne feledjétek, hogy mi mindig veletek leszünk. Én sem akartam eljönni onnan, ahol a szüleim éltek, mégis elhoztak, s itt vagyok, boldogan. Jól bánnak velünk, szeretnek minket, a mi feladatunk pedig feltétel nélkül szeretni és védelmezni a gazdáinkat, legyenek bárkik. Sajnos sok ember bántja a háziállatát, de ne féljetek, ti biztosan szép helyre kerültök. Egy kis lakásba egy idős házaspárhoz, akik gyerekük helyett gyerekükként szeretnek, vagy egy hatalmas tanyára, ahol segíthettek az embereknek, akik megbecsülnek, mint a jó munkásokat. Lehet, hogy egy kisgyerekes családba, ahol nagyon szeretni fognak, és életetek legfontosabb lénye a kisgyerek lesz, akivel felnőttök. Szép helyetek lesz, ne féljetek.
Magam elé képzeltem egy kertes házat, ahol lehet játszani, szaladgálni, és egy szerető gazdit, aki vigyáz rám, és akire vigyázhatok. Teljesen belefeledkeztem ebbe a képbe, amikor visszatértek az emberek. Rövid tanakodás után rám néztek, és engem választottak. Eljutott a tudatomig, hogy én leszek az, aki most bcszik innen. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, mert nagyon szerettem a családomat, és tudtam, többé nem látom őket; ugyanakkor nagyon kíváncsi voltam, kik lesznek az új gazdáim, kalandokra vágytam, megismerni a világot. Rövid megbeszélés, papírmunka után beültettek egy nagy gépbe. Könnyes szemmel vetettem egy utolsó pillantást a családomra, majd elindultunk.
Elképesztő hangzavar kerekedett, nem is tudtam, mi ez, zúgott körülöttem minden. Rettenetesen megijedtem, az egyik ember láthatóan a gép kezelésével volt elfoglalva, a másik velem próbált játszani. Nagyon féltem, vissza akartam menni, elbújni anya és apa mögé, hogy védjenek meg. Reszketve tekintettem a jövőbe, az előbbi kalandvágy nyom nélkül elszállt. Már több, mint egy órája tartott a zötykölődés és zúgás, én ijedtemben rá is pisiltem az egyik emberre. Azt hittem, sosem ér véget, mikor beértünk egy helyre. Hasonló, mint ahol laktunk, de nagyobb. Végre megállt a gép. Nagy hó volt, de nem is tudtam gondolni a játékra, izgalommal vegyes rettegéssel vártam, hogy most mi lesz. Az emberek felvettek, és lépcsőkön levittek valahová, majd leraktak. Én körülnéztem. A legbiztonságosabbnak tűnő helyen letelepedtem, aztán vártam sorsomat. A fejem felett lépések zaja, emberek érthetetlen beszéde kavargott, én pedig figyeltem, vártam. Egyszercsak kinyílt egy ajtó, feszülten néztem, ki lesz az, aki kilép rajta. Egy kislány volt, valamivel nagyobb, mint a gazda gyerekei, de még nem felnőtt. Örömmel az arcán tekintett rám, látta, hogy félek kicsit. Óvatosan közelebb jött, majd mondta a nevem: Fontainebleau-i Upperton. Amikor meghallottam a nevemet, kissé megnyugodtam, már erősebb volt az érdeklődésem a lány irányába.
- Röviden Upi. - mondta a lány. Fejemet félrefordítva figyeltem, tudtam, hogy itt így fognak majd engem hívni. Upi. Tetszett a név. Leguggolt mellém, megsimogatott, sokat beszélt hozzám. Kaptam tőle kaját, hozott nekem vizet, pár nap múlva már bátorságot vettem, és a társaságában is játszottam, szaladgáltam ott lent. Időnként éreztem egy idegen kutya szagát halványan, itt-ott, de egyelőre még nem találkoztam más kutyákkal. Egyre bátrabb lettem. A lány úgy döntött, hogy ideje az udvarral is megismerkednem. Kivitt. Nagy hó volt, hideg is, de bundámnak hála egyáltalán nem fáztam. Külön jólesett a kis hűvös. Óvatosan, félve körbejártam a kertet, hátha találkozom idegen, ellenséges lényekkel. A kislányt már most is megvédtem volna, ha szükséges, bár tudtam, hogy valószínűleg nem sokra mennék egyedül. Üres volt az udvar, néhány furcsa élőlény rohangált ott, akik láthatóan szintén szerették ezt a lányt, a gazdámat. Az idegen kutya szagát éreztem még bizonyos helyeken. Egyre jobban megértettem az emberi beszédet, a testbeszéd náluk hasonlóan működik, mint nálunk, és a mondandójuk nagy részét ki lehet következtetni a lelkiállapotukból, testbeszédükből. Rájöttem, hogy a furcsa idegen lények a macskák, cicák, és hogy a gazdim őket is nagyon szereti. Rendkívüli féltékenységi roham jött rám, valahányszor egy macska a közelébe ment az ÉN gazdámnak. Mert ő az ÉN gazdám! Nem osztozom rajta! Idővel sjanos rá kellett jöjjek, hogy ezeket a haszontalan kis idegesítő lényeket is ugyanúgy szereti a gazdi, mint engem. El kellett fogadnom a tényt, bár a mai napig rettentően zavar a dolog. Azt is megtudtam idővel, hogy az egyre kevésbé érezhető idegen kutya szaga egy előttem ott élő kutyáé volt, aki már eltávozott. Rájöttem, hogy a gazdim őt is éppúgy szerette, mint engem, és hogy nagyon fájt neki az elvesztése. Elhatároztam, hogy én jobb kutyája leszek, mint bárki előtte! Sokat foglalkozott, játszott velem, tanítgatott. Már több, mint tíz éve, hogy eljöttem a szüleimtől, és nagyon boldog vagyok, hogy ide kerültem. A kislány azóta felnőtt, én azóta megöregedtem. Nagyon sok közös emlék áll mögöttünk. Az évek során történt velem néhány baleset is, és volt rá példa, hogy a gazdim szemében láttam a félelmet: mi lesz, ha elveszít? Tudom, hogy valószínűleg én fogom elhagyni őt, de elhatároztam, hogy ez nem fog megtörténni idő előtt. El akarok búcsúzni tőle, hogy érezze, tudja, mennyire szeretem és szerettem mindig is. Elvégre kemény fából faragtak, az őseim egyenes ágon mégiscsak egy nagy király kutyái voltak, Fontainebleau mezein! Ez lebeg a szemem előtt mindig. Ha egyszer elér a vég, a gazdám mellettem lesz, én pedig Fontainebleau szép vidékén fogok járni lélekben.