Nagylány

Itt olvasható Nagylány két kis története, mindketten írtunk egyet, egymástól függetlenül, nem olvastuk el a másikét, amíg nem lettünk kész a sajátunkkal. A történetbeli hasonlóságok a macskák ismeretére vezethető vissza. A helyesírási és tagolási hibákért előre is elnézést, nem volt időm még kijavítani őket, de a napokban sort kerítek erre is.

Lássuk először Tibitron történetét:

Nagylány egy napja. Novella a nagylány szemszögéből. Szerző Tibitron


Kinyitom a szemem. Máris reggel van? Pedig nem is olyan régen vackoltam be a szekrénybe, ahonnan kidobálam azokat a felesleges vackokat amiket a kétlábúak hordanak. Hangtalanul ásítok, az alvásban elgémberdett tagjaimat kinyújtóztatom. De mi ez a hatalmas űresség itt lent a hasam tájékán?? Ja csak az az ismerős érzés, mely elég gyakran rámjön. Ideje csitítani. Feltápászkodom, megnézem riadnak-e már a kétlábúak. Naná, hogy nem...a lány van csak az ágyban, ahogy szokott, nyakig betakarózva. Miért kell ezt minden reggel eljátszanom vele? Miért nem tud előttem felkelni, és már kirakott kajával várni? Na mindegy, felébresztem.
Az ágya előtt megállok, és leülök. Szemezek az alvó testével, de semmi reakció. - Hé, igazán felébredhetnél! - szólok neki. De semmi. Ennél drasztikusabb megoldást kell találjak. Felóvakodom az ágy melletti kisasztalra, onnan lesek rá. Áh, felesleges...ha ágyukat sütögetnék előtte se ébredne fel...Már-már csalódottan távoznék, de ekkor kinyitja a szemét. - Naaaaaa végre! -prünnyögök neki.
- Na mi az cicám? -kérdezi. MI lenne, reggel van és éhes vagyok, tessék etetni...Erre befordul és alszik tovább. Ma se lesz reggeli. A kirakott száraz már elfogyott fent, le kell menjek az alsóbb szinre, ott talán van még kirakva. Amig nem ettem, nem tudok másra koncentrálni, ezt nem lehet megérteni??? Lekocokog a lépcsőn, a lenti idősebb néni azonban mindig ki akar rakni.  Valahogy ki kell cselezni. De nem sikerült, épp akkor lép ki a lépcsőházba, amint meglát már mondja is:- cic cic, cila gyere ki, menj ki cica. Dehogy megyek, gondolom magamban. Besurranok mellette a konyhába, és lőn...ott van kiöntv egy kis száraz kaja. De nem vagyok egyedül...az az erőszakos fiú is épp ott eszeget. Amíg kisebb volt sikerült elzavarjam, de mostanában egyre durvább velem...én csak enni akarok, nem bunyózni.
- Na szeva! - köszön nekem. Lemásztál te is?
- Igen. Fent nincs semmi kaja. A lány alszik, az anyja meg ki akart rakni.
- Ja, engem is, amikor nem mentem azt mondta az apád fülit.
- Ennék én is ha lehet....
- Majd ha befejeztem, várj a sorodra.
- Apád fülit! - mondtam neki, és odafurakodtam.
- Jóvan egyél..én már úgyis jóllaktam...
Na persze, ezt csak úgy mondja. látom a szemén, ebből még baj lesz később.
Benyomtam egy jó adagot, ittam is, kezdem magamat jól érezni. NA, most már ki akarok menni, van egy két folyó ügyem amit el kéne intézni...Ki is jutok elég hamar. A kert elég tágas, van hol rejtőzködnöm. A teraszon az a nagyszőrős kutya hever. Irigy ránk, mert mi ben vagyunk a házban, őt meg nem engedik be...sajnálom, de ez macska előjog.
- Jó reggelt cicuka, had szagolgassalak csak meg, mindig az vagy-e ami voltál? És máris a fenekemnél van az orra. - Na most már elég legyen!! - fújok rá. Szagolgasd a saját szőrös hátsódat.
- De kis kényes ma valaki...jóvan nem is érdekelsz.- morog és elfordul. Olcsón megúsztam, van, hogy végignézi a kis és nagy dolgaimat is, és közben szagolgat...perverz.
Elvégeztem amit el kellett, most már kezdem magamat elégedett macskának érezni. Lassan ideje lenne visszamenni a házba, valamit enni is kéne végre....
Váratlanul valami nekem jött fejjel..megfordulok mi az. A jó édes anyám...
- Kiengedtek? Túlélted? Nem végeztek veled? Egyszer kinyírnak meglátod..én figyelmeztettelek.
Ez a kedvenc vesszőparipája. Valamiért azt hiszi a két lábúak halálos veszélyt jelentenek minden macskára. És semmi és senki nem tudja ettől a meggyőződésértől eltántorítani. Pedig mondjuk neki, hogy azon túl, hogy büdösek, meg néha ehetelten dolgokat esznek, elég jól ki lehet használni őket, és egy két dögönyözést kell csek ezért elviselni, ami néha nem is olyan rossz. De nem..
- Valahogy kimosták az agyatokat a fura dolgaikkal, meg a furcsa ennivalóikkal. -szokta erre mondani.
 Ma is a szokott nótát fújta, kiegészítve azzal, hogy egy udvarló érkezett hozzá az éjszaka. Bóklt, meg udvarolt, de ő csak anynit mondott neki:- eszednél vagy, ilyen rohadt hidegben? Élni nincs kedvem. De az csak jött, meg duruzsolt a fülébe, erre megverte, és elzavarta. Hallottam is valami ordítást az éjjel.
- Miért nem jösz egszer be te is, és látod meg, hogy nem szörnyetegek? - kérdeztem most tőle.
- Nem ettem meszet. Titeket se engednélek be, de olyan makacsok vagytok, meg önfejűek. Nekem ezektől semmi nem kell!!! - Ja, nem tudod mikor rakják ki a maradékot?
Erre otthagytam. Egy darabig lófráltam az udvaron, de nem találtam a helyemet. Az ajtó csak nem akart nyílni. Mi van ezekkel, beájultak mind? A lány ki szokott jönni, na ő majd beenged.
Eltelt egy kis idő mire végre bejutottam. Felrohantam a lépcsőn, gyorsan meglestem van-e kirakva valami újdonság. A kis szaros már ott szagolgatta a tálakat.
- No mi az hugi? Semmi?- kérdezem tőle.
- A semminél is semmibb...én már ezt nehezen viselem. Nekem még nőni kell, kell az energia a verekedésekhez, a Clarkot is el akarom verni.
- Most épp miért?
- Most épp azért, mert nincs rajta sapka...
- Ja értem, jogos. Folyamatosan veszekednek. Nem értem miért jó ez. Én szinte semmilyen késztetést nem érzek arra, hogy marakodjak velük a semmiért. A kajáért az más, meg jó búvóhelyekért, meg madzagért. Az jogos, és érthető.De csak mert ott a másik, és milyen jó rátámadni?... Nem értem.
- Láttad már a tarkát? - kérdezi tőlem.
- Lent van, kajáért kunyaerált ahogy szokott. Szánalmas ahogy megalázkodik.
- Igen, ezt se szeretem benne. Héé ott a lány, felkelt!! Gyere gyötörjük kicsit, lépegessünk a lába között, előtt, alatt, hátha ad valamit.
- Ez a te bizniszed. Én másképp csinálom.- feleltem neki.
- Ja, te csókos vagy. Haragszom is rád ezért.
- Te meg a fiúnak hízelegsz többet, odabújsz mellé reggelente miközben az a búgó, meleget árasztó valamit püföli.
- Látjátok, én senkinek nem hízelgek, mégis úr vagyok itt. Ti meg itt hajbókoltok. Szánalmas.
Megjött a tarka Clark is. Már csak ő hiányzott a teljes boldogágomhoz. Őt a lentiek jobban szeretik valamiért, elhitette magáról, milyen aranyos rendes macska, pedig én tudom, hogy egy kis piszok...
- Verekedni akarsz?- kérdezte a kicsike. Ha sokat pofázol megkaphatod.
- Te kis gebe, csoda, hogy a szél nem fúj el. Megráncigállak mindjárt! És máris egymásnak estek...
A lány felöltözött, és leste őket, nevetett rajtuk, majd lement. Én elkezdtem nézelődni, merre is tudnk elbújni. A lehetséges célpontok. A szekrény, a papírzacskó, egy régi doboz, vagy a szalvétás kosár.
A mai kedvenc a papírzacsi, gyorsan bele is fúrom magamat.
- Te..nézd milyen jó helye van a nagylánynak. - kiált fel a kicsi...- Nekem is kell..
És már ugrik rá a zacsira, én nem engedem át olyan könnyen, a zacskó mélyéről nyúlkálok ki, és védem ami védhető. A Clark is besegít neki..ilyenkor de nagy az egyetértés..amit én kitalálok magamnak azt ez a két szaros mindig ellopja, vagy tönkreteszi. De ezt most nem adom át..ha belegebedek se...A fiú ráugrik a tetőre, az rámomlik..elég ebből, nem bírom idegekkel..Dühösen kirohanok a zacskóból. A kicsi már bent is van.
- Pukkadjatok meg, az okosabb enged.
- A kitartóbb és erőszakosabb meg bújkálhat a jó kis papírzacskóban. - vihog ki a kicsike a zacskó mélyéről.
- Nem sokági te! - morog rá a Clark, és veti is rá magát.Duzzogva kisátálok a vélt igazam teljes aranyvértjében. Gonoszan visszanézek rájuk, sose nőnek fel ezek?..
Végül is a szekrényben kötök ki. De sajnos ott se tudok sokáig rejtőzködni, mert a kétlábúak rámtalálnak, valamiért rossz néven veszik, hogy kirakom a cuccaikat, pedig hálásnak kéne lenniük, hogy nem nekik kell ezt megtenniük.
Elalszom. Álmomban papírzacskkba csomagolt májdarabok kergetnek, de nem tudom miért, mert nem is menekülök előlük. Álmomból egy rettenetes érzés szakít ki, egy rettentő feket lyuk a hasamban elnyelni készül engem....és lehet minden mást is. Gyorsan..gyorsan, ha szerencsém van kapok abból a zacskós, nedves darabos kajából. De remélem olyat ami szeretek, a fekete lyuk nem fogad be mindent...
A lány épp fent van, a fehér csempés szobában üldögél, leülök elé és nézem. Ebből tudna kell mit akarok. De nem, mert megkérdezi: - Na mit akarsz cilalányom?
Ezeket nem lehet idomían, fizikai képtelenség..Hát mit kéne még tegyek, hogy tudja? Próbálok ráutaló magatartást folytatni. A tálkák körül sompolygok, nézek fel a szekrényre ahol szoktak lenni a kaják, és néha miákolok neki. CSoda...leesett neki. Kimegy a hideg padlásra, és behoz egy adagot. Sajnos nem tudja csendben, titokban csinálni, hogy csak én lássam...a két kis méregzsák is érzékelte a műveletet.
- Nekünk is, nekünk is! -ordítják. - Minket se hagyjanak ki a szórásból!
A lán szerencsére azt megtanlta, hogy nem lehet hagyni, hogy elem egyenek, mert mindig beleszemtelenkednek az enyémbe, és amit bölcsen maghagyok későbbre, felzabálják.Így ők ketten bezárva esznek a fehér csempés szobábanm amit egyébként is imádnak, folyton ott marják, tépik egymást, én pedig a szobában eszem elegánsan, úrilányként. Ahogy azt illik. Most nagyon  izlik a koszt valamiért, a jobbik fajtából adott. Be kéne vágnom mind, de nem megy. Talán meg tudom őrizni későbbre. Kicsit később mikor végeztem, nyalakodom kicsit, elégedett vagyok a helyzetemmel, talá kicsit sok az egy kétlábra jutó macska a házban, de kibírom. A másik kettő is végzett, Clark első dolga a maradékomhoz vezet. Én nem hagyom abba a világ semmi kincséért sem a mosdást, de nem is kell, a lány fejbevágta a tark bélpoklost, az meg eliszkolt. A kicsike is tett egy próbát de ő se járt jobb eredménnyel. Jól van, a kétlábú lánygazdiszolga elvégzi helyettem a piszkos melót. Már sötét van kint, még egyszer kikéredzkedek, gyorsan végzek is. Szerencsére sűrűn jönnek mennek, hamar be tudok surranni. A öbbiek nem mindig veszik a fáradságot erre. Régebben sűrűn odapiszkoltak valahová a házban, ezt nagyon nem csípte egyik kétlábú sem, rájöttem, hogy jobb nem kockáztani a verést, jobb esetben a leszídást. A kicsik a szokásos esti pofonváltásukat intézik valami rongyért. Ostobák. Minden szirszarért verekednek, nincs semmi értékrendjük, izlásük. Igénytelenek. Pedig egy jó kis széttépett szalvéta és zsepkendőhalomnál, esetleg egy kartondoboznál nincs jobb dolog a világon. Ezt minden felvilágosult, és művelt macskalány tudja.


------------------------------------------------------------------------------------

Most pedig az én történetem: A benne szereplő jelenetek mind megtörtént eseteket dolgoznak fel.

Nagylány esti óráiban
Szerző: Arthurus

- Ez vajon mi lehet? - kérdezem magamban, mikor valami orrfacsaró bűz kezdi beinni magát a szőrömbe, a bőrömbe - elképesztően rossz. A kétlábú, aki élelemmel lát el és néha játszik velem, ha van hozzá kedvem, most épp egy nagy kádban ül, nyakig vizes, és valami furcsa anyag borítja az egészet, ami mozog. Elképesztően büdös, de ez láthatóan nem zavarja a kétlábút.
- Na mi van, cicám? Gyere be te is! Nem tetszik a hab? - mondja nekem. Hát nem zakkantam még meg teljesen, dehogy megyek! Hab? Az meg micsoda?
Valami furcsa előérzetem van... nem érzem magam biztonságban. Tekintgetek a hátam mögé, de semmi érdemlegeset nem látok, a kétlábú mindig visszatereli a figyelmem a mozgó, bűzös izére. Kimászik egy adag a kádból, és szépen lassan elkezd lefelé menni. Jaj! Fedezékbe kell gyorsan vonulnom, észre ne vegyen! Megfelelő fedezék híján sajnos be kell érnem azzal, hogy a kis szürke színű puha szőnyegre kuporogjak. Érzékeim erősödnek, érzem, amint pupillám kitágul, már ugrásra készen állok! Mi lehet ez? Ahogy mászik lefelé a kád falán, lassan eléri az út felét. Láthatóan még nem vett észre. A mozgása alapján egy egér rejtőzhet a fehér valami alatt. Még egy kicsit, még, még, és........... MOST! Ám ekkor egy szörnyeteg lepett meg, nálam legalább hatszor nagyobb. Hatalmas karmok és fogak forgatagát látom csak magam előtt, csak egy dolog villog észveszejtően a fejemben: MENEKÜLNI! Menekülnöm kell, de hogyan? Mindenfelé fogak és karmok, és én nem tudok szabadulni! Segítséget kell kérnem.
- MIJAÚÚÚÚÚÚ! - szólok kétségbeesetten, hátha a kétlábú a segítségemre siet. Másban nem bízhatom, a házban élő fajtársaim rég elmenekültek már, ahogy ismerem őket...
- Sicc! Hagyd békén a lányomat, te szörnyeteg! - hallom a gazdám hangját, majd apró suhintást érzékelek, amit a támadóm kapott. Igazán adhattál volna nagyobbat is neki! - mondom magamban, de mindegy, mert végül is hatásos volt. Egy pillanatra felhagyott a támadással, én pedig így egérutat tudtam nyerni. Csak futok, futok, ijedten, nehogy esetleg kövessen... beülök az ajtó mögé.
- Nem szabad visszanéznem, nem szabad visszanéznem, nem szabad visszanéznem - szuggerálom magamat, nem túl sok sikerrel, mert már ekkor visszafordultam. Arra számítottam, hogy a gazdám holtteste véres, felismerhetetlen tömegként hever már a kád vízben. Legalábbis a támadóm méreteiből ítélve, nem sok esélyt adtam a fegyverrel nem rendelkező kétlábúnak... ám mit látok?? Az a kis hülye macska, a kis fekete lány fekszik ott, vele veszekszik a gazdi, hogy miért bántott engem. Ő volt?? Ez a kis szaros?? Ezt nem úszhatja meg büntetlenül! Megrökönyödve, nagy szemekkel nézem őt, majd közelítek felé, egyértelműen kinyilvánítva nemtetszésemet és felsőbbrendűségemet.
- Itt ÉN vagyok a domináns! - mondom neki, miközben a folyosón lépkedek a kiszemelt áldozat felé
- Gyere akkor, gyere - mondja nekem a kicsi
Elfordítom a fejemet, de a szemem le nem veszem róla, bólogatok, és a füleimet hátracsapva méregetem. Becsmérlő pillantásokat vetek rá, és egyértelmű fölényemet jelezvén peckesen lépdelek felé. Ő csak heverészik, meg sem moccan. Ilyen pimaszságot! A háta mögé kell kerülnöm, onnan nyert ügyem van. Elmegyek mellette, azt a látszatot keltve, hogy jobb oldalon akarom megtámadni. Szerencsére elhiszi, ezért mozdul jobbra, hogy védje magát, ám ekkor rávetem magam balról. Sikerült meglepnem, de már ellentámadásba is kezd, ezért gyorsan szabadulok tőle. Füleimet hátracsapva, gonoszan méregetem, valahogyan ki kell cseleznem... ekkor a kétlábú elkezd nevetni, majd kiabál a másik kétlábúnak is, hogy hozza a telefont. Mi is az a telefon? - morfondírozom, ám a kicsi már megint rám akarja vetni magát. Szerencsére lassú, időben észlelem a tervét, s ki tudok előle térni. Megérkezik a másik kétlábú is.
- Hát ti mit csináltok itt? - kérdezi. Mintha nem látná, hogy hatalmi harcot vívunk, meg kell védenem a becsületemet!
- A kicsi kintről leste Nagylányt, ám ő el volt foglalva a habbal, nem vette észre. Ráugrott, Nagylány ijedten nyávogott egyet, majd némi segítséggel kimenekült. Most meg itt kekeckednek...
- Na azért nem teljesen így volt ez! Egy hatalmas szörnyeteg vetette rám magát, miközben én a fehér, büdös izé alatti egeret lestem! Még szép, hogy megijedtem! - prünnyögök vissza a kétlábúnak.
- Igaz, cicám? - néz rám mosolyogva
- Épp most mondtam, hogy nem! Nem értenek ezek a nyelvemen? - prünnyögöm lemondóan
- Hagyd, szerintem nem értenek minket - berreg egyet a kicsi - valószínűleg az agyuk nem elég fejlett hozzá. Na de gyere, folytassuk, hisz még nem végeztünk!
- Igazad van... - hirtelen ráugrom, nem is számított rá, hogy ilyen gyors leszek. Annak kell lennem, hiszen ez a kettő, a kicsi és a testvére olyan kis erőszakosak, meg kell magam védenem. A két kétlábú nevetnek. Már megint mi ilyen vicces? Rajtunk nevetnek? Ez komoly harc itt kérem, nem babra megy a játék! Főleg, mert nem is szeretjük a babot... Leülök a kicsi mögé, ő farokcsóválva les engem. Elkapom a farkad úgyis! Harapdálok utána, hogy elcsípjem, sikerül is beleharapnom. Kicsi felül, és csap a fejem felé. "Megnepróbáldmégegyszer" tekintettel nézek rá, ami hatásos lehetett, mert kicsi fogta magát, és kiszaladt a fürdőből. Nem megyek utána, annyit nem ér... inkább megkeresem a kisegeret, ami itt bújkál valahol. Bemászom a zuhanyzóba, majd úgy döntök, inkább elheverek itt, sokkal kényelmesebb, mint egeret kajtatni. Kicsit elmélázom az élet értelméről, a Világegyetemről, és mindenről, amit az emberek a mai napig nem értenek. Próbáltam megértetni ezekkel itt, hogy hogy is működik, de nem jártam sikerrel, mert láthatóan nem is értik, mit beszélek. Azt hiszik, hogy egész nap a kaján és az alváson jár az eszem, pedig ha tudnák! Az egyiptomiak sokkal okosabbak voltak, ők istenségként tisztelték tiszteletre méltó lényünket. Aztán jött néhány sötét évszázad, nem is értem, hogy ez a primitív faj hogy tudott még fennmaradni. Ráadásul láthatóan kimeríthetetlen élelemforrással rendelkeznek, viszont rettentő irigyek, alig adnak nekünk belőle. De sebaj, legalább adnak. A természtben ilyen finom ételeket eddig nem sikerült találni a fajtánknak, ezért muszáj elviselni a hülyeségeiket a kétlábúaknak. Erről jut eszembe! Éhes vagyok! A még mindig a kádban ázó kétlábú szerencsére szeret engem, és kapok tőle rendesen kaját, sőt, még arra is odafigyel, hogy a két kis erőszakos ne vegye el tőlem. Megvédem én magam ha kell, de ha van, aki megvéd, nem küszködöm a két értetlennel. Csupa bolonddal vagyok körülvéve...
- Éhes vagyok, adj enni! - prünnyögöm a gazdámnak
- Na mi van cilalánom? - kérdi tőlem - Tán csak nem éhes vagy?
- Épp ezt mondtam!
- Gyere, adok neked! - mondja, miközben kikászálódik a kádból. Futok előre, de persze nem jön még.
- Hol vagy már? - prünnyögöm vissza neki
- Várjál, még tiszta víz vagyok, fel is kell öltöznöm! - észrevettem, hogy tiszta víz, nem is értem, hogy képes elviselni. Leülök ide az ajtóba, amíg elintézi, s egykedvűen nézek magam elé. Elképesztően lassan csinálja, itt életekről van szó! Éhen fogok halni, ha így folytatja. Végre végez, aztán megy ki a padlásra kaját kutatni. Három zacskót hoz ki. Hova a három? Egy elég nekem... bár igaz, későbbre is jó lesz az. Remélem, a két kicsi most nincs itt. Egyszerűen képtelenség mellettük kulturáltan falatozni, olyan erőszakos kis bélpoklosak, hogy egy hoppra felfalnak mindent. Szerencsére ezt a gazdi is tudja, ezért elkülönítve étkezünk. Étkezünk... én esetleg, de a két kicsi habzsol, fal. A kis fekete képes megenni egymás után két tál kaját, aztán még éhes. Rettentő élőlények ezek... Na de végre megérkezik az élelem, a kedvencemet kaptam: vadhús! Miközben eszem, úgy érzem, mintha épp egy hatalmas vadállatot terítenék le. Jaj, ha hozzájuk férnék! Rettegve suttogná a nevem minden élőlény! Sajnos nem érek rá ezen morfondírozni, mert a két kicsi már végzett is.
- Adj nekem is, nekem is! - skandálják, de szerencsére a gazdi résen van, és nem engedi oda a közelembe őket. Ha egyszer belemásznak a kajámba, én ahhoz többet nem nyúlok hozzá! Sértődötten elvonulok egy sarokba, majd kérek újat a gazditól később. Még kb. a fele megvan a vadhúsos vacsorámnak, de azt hiszem, végeztem. Rápillantok a gazdira, jelezve, hogy rakja félre a kaját nekem későbbre, és engedjen ki, mert most ki akarok menni estére egy picit. Félre is teszi, de nem enged ki. Másképp kell közölnöm vele. Járkálok fel-alá, prünnyögök, majd leülök elé, és rendületlenül nézem. Ez mindig hatásos, rá szokott jönni, mit szeretnék.
- Ki akarsz menni, te lán? - kérdi tőlem - Gyere, kiengedlek. Később bejöhetsz - teszi még hozzá. Hát még szép, ez nem is kérdés! Kiérek a sötét teraszra, hirtelen egy nagy fekete fej jön nekem. Mi a fene? Ja, csak az a beteg anyám...
- Élsz még, kislányom? Hogyhogy nem faltak még fel? Jaj de jó... - és fejel, fejel folyamatosan
- Hagyjál már a hülyeségeiddel, számtalanszor elmondtam, hogy ők NEM szörnyetegek! Büdösek, meg furcsa dolgaik vannak, de VÉGTELEN élelemforrással rendelkeznek! Te abból még nem is ettél, nem tudod, mit hagysz ki!
- Nem is akarok, ha ezt teszi velem! - mondja anyám sértődötten - Átmossák az agyatokat, aztán majd csodálkoztok, ha felvágnak! Hány gyermekem veszett már oda a kezeik között!
- Ők mind betegek voltak, és épp segíteni akartak rajtuk, mikor elpusztultak! Hiszen én sem élnék már a segítségük nélkül! Arról nem is beszélve, hogy lenne vagy öt gyerekem... de nekik hála, a kandúrok már nem erőszakoskodnak velem.
- Beteg vagy! Hát ez a természet rendje, te lány vagy, neked ellened kell, és kicsiket felnevelni! - üvölti a képembe a jó anyám
- Nem nyitok vitát. Örülök, hogy nem lesz ilyen gondom, sőt, tovább fogok élni mint a fajtársaim. Így is tele a környék macskákkal, hova férne el még az én öt, tizenöt, száztizenöt gyerekem, ha ők nincsenek? És most megyek, mert dolgom van, mindjárt visszaengednek úgyis.
Anyám szerencsére nem akarta már folytatni a parttalan vitát. Nem érti meg, hogy nekünk jót tesz a kétlábúak közelsége. Persze nem túlzottan, de én pl. kifejezetten szeretek az ölükben ülni. Közben találtam egy ürítésre alkalmas helyet. A föld kissé fagyos még, de azért sikerül egy kis gödröt ásnom. Óvatosan fölé helyezkedem, erőlködni kezdek, mikor nyílik az ajtó, és a hazdim hangját hallom, amint engem hív. Ó, hogy nem tud várni öt percet! Na mindegy, sietek, nem akarok várni még fél órát, mire újra beengedne... Gyorsan, gyorsan, már csak egy apró bogyó van hátra és a végtermék betemetése.
- Cila! - hallom újra a kiabálását
- Jövök mindjárt, várj meg! - prünnyögök oda neki
- Hol prünnyögsz? Gyere befelé, különben kint hagylak!
- Jó, jó, jövök már, végeztem! - prünnyögök vissza, s közben elindulok befelé. Szerencsére megvárt, hálából nem fesztiválozom, hanem hagyom magam simogatni.
- Na gyere, alszunk mostmár - mondja nekem
Nem is válaszolok, úgysem érti. Felszaladok, jön ő is utánam. A két kicsi a fürdőben randalírozik, még utoljára megsimogat mindhármunkat, majd villany le, ágyba be.
- Nem jól fekszel! - prünnyögök neki - fordulj már meg!
- Na mi van cica? Mi a baj? - kérdi tőlem, de csak nem fordul meg. Ide-oda ugrálok át rajta, hátha észreveszi magát. Már vagy háromszor kellett átugranom, mire rájött, mit szeretnék.
- Forduljak meg, vagy mit akarsz? - teszi fel a kérdést, amire tök egyértelmű a válasz
- Igen! - prünnyögök neki. Végre megfordul, én pedig el tudok helyezkedni rajta.
- Várjál, várjál, a takarót meg kell igazítanom! - mondja... sírba visz ezzel a takaróigazgatási mániájával, képes éjszaka felülni és megcsinálni, majd úgy fordulni meg, mert nem jó akárhogy a takaró...
- Végeztél? - prünnyögöm neki
- Várj... nnnnna, jöhetsz. Végre. Elégedetten elheverek mellette, majd gyorsan álomba szunnyadok. Ez a nap is jó volt, bízom a holnapi még szebb folytatásban.